Carpe diem avagy „Ragadd meg a napot!” – mondja Robin Williams a Holt költők Társaságában, arra tanítva a diákokat, hogy ne várjanak a sült galambra, hanem „szívják ki az élet velejét”, itt és most éljenek. Tedd amit tudsz, ott ahol vagy, azzal amid van.
Indításnak ez nagyon szép gondolat. De mi van azokkal a dolgokkal, amiket bizony tervezni kell? Amiket jó néhány évvel korábban kell megtenni ahhoz, hogy majdan élvezhessük a gyümölcsét.
Sok magyar irigyli a német, osztrák nyugdíjasokat, mert szerintük, nekik jóval több jut a jóból, ott magasabbak a nyugdíjak, és több az anyagi lehetőségük, mint nekünk, magyaroknak. Ez oké, Németország és Ausztria valóban stabilabb gazdaságilag mint Magyarország, s ez, a nyugdíjas korú emberek életminőségén is meglátszik.
Csak egy dolgot felejtenek el sokan. Hogy ott a pénzügyi kultúra is magasabb fokú. Amíg Magyarországon a lakosság 70%-ának semmilyen megtakarítása sincs, addig ez a szám, Németországban 20% alatti.
Például, amíg volt a régi, állami támogatásos lakástakarék, Németországban és Ausztriában 72% volt az országos lefedettség, míg nálunk, a csúcson sem volt több 34%-nál. Mi következik ebből? Egyszerű. Ők másképp állnak az öngondoskodáshoz mint mi. Náluk, már 20 éves kortól kezdve, az életvitel szerves részét képezi a megtakarítás, a pénzügyi tervezés, a felelősségteljes előre gondolkodás. Míg a magyarok miben jók? A Pató Pál Úr ihlette „ej ráérünk arra még” mentalitásban.
Mert a magyar inkább szeret kényelmesen élni, sem mint megtakarítani, meg előre gondolkodni. És közben gyártja a jól hangzó, üres közhelyeket, hogy Egyszer élünk, meg Carpe Diem, és más hasonló, önmentegető lózungok. Ám ha annyira a mának élnénk, ahogy a pénzzel kapcsolatos gondolkodásban hangoztatjuk, akkor miért van annyi boldogtalan, elveszett ember? Talán azért, mert a magyar úgy él, ahogy ezen a képen látható…
Szajkózza az „itt és most”, az azonnali boldog beteljesülés élményét, azonban az életét megeszi a bizonytalanság a jövőjével, a harag, és az önsajnálat, a múltjával kapcsolatban.
Az az érzésem, sok ember félreértelmezi a fenti képet. Ugyanis sokakat a múltbéli, fel nem dolgozott bántások és az elkeserítő jövő képe, még inkább arra sarkall, hogy az ésszerű prioritásokat felrúgva, a jelen helyzet tűnő boldogsága és illékony teljessége iránt érzett vágy hatalmában költse el az utolsó forintjait is a hónapban. Nem nézve semmi egyebet, csak a pillanat csalóka örömét.
Persze, rendkívül jól hangzanak ezek a pozitív töltetű ömlengések és ékes szóvirágok, hogy élj a mának, meg szívd ki az élet velejét, de a fals gondolkodásmódjukból kifolyólag – legalább ennyi örömöm legyen ebben a vacak életben – mégsem tudják ezt megtenni! Így osztályrészük marad a gondolkodásbeli bizonytalanság mellett egy pénzügyi bizonytalanság is.
Hogy mi lehet a megoldás? Nos, nem indítom a kályhától, pedig onnan kellene. 😅
A megoldás a gyűlölt önfegyelem. A prioritások kijelölése és megtartása. A megtakarítás igénye nem lehet pénzkérdés. Ez egy gondolkodásmódbeli döntés. Az összeg, amennyit megtakarítunk, na az már pénzkérdés.
A minap volt egy hozzászólásom az egyik csoportban egy ismerősöm, hitelekkel kapcsolatos reklámjára reagálva.
Savazták szerencsétlent páran, hogy képes tükörbe nézni, miközben eladósítja az embereket. Csupán azt felejtették el az őt támadók, hogy ő senkit sem kötelezett arra, hogy hitelt vegyen fel. Bárki szabadon választhatja a hitelmentes élet lehetőségét. Viszont nem bonyolult az élet, ha valaki venni akar egy lakást, akkor vagy előre gondolkodva megtakarít ennek érdekében, vagy hitelt vesz fel. Ennyi. De nem azt kellene támadni, aki könnyebbé, gyorsabbá és nem utolsósorban, olcsóbbá tudja tenni a folyamatot.
Kifejtettem ebbéli nézeteimet, és persze jöttek a „kedves” reagálások erre is. Az egyik hölgy nekem esett, hogy az X ezer forintjából mégis adjak már pár tippet neki, hogyan takarítson meg? Erre írtam, hogy ha nem tetszik a hitel, és nem tetszik a megtakarítás sem, akkor ki kell venni egy szobát, ha csak erre telik. De persze ez sem maradt kedves reakció nélkül, sőt, személyes sértésnek vette a hölgy, és nekem is hasonló élményeket kívánt a jövőben.
De kérdem én, kinek a felelőssége az ő – egy felnőtt ember – lakáscéljainak a megvalósulásáról gondoskodni? Az enyém? Vagy ugyanígy kérdezhetem, kinek a felelőssége az ő majdani nyugdíjas éveit élhetőbbé, kényelmesebbé tenni? Netán az államé? Sajnos nagyon sokan még mindig a régi rendszer foglyai, akik bőszen bizonygatják, hogy az államnak a feladata gondoskodni az övéiről, és egyengetni nyugdíjas korban is az állampolgárok életét. Ebből az álomból azonban nagyon keserű lesz az ébredés!
Németországban a fiatalok előbb kezdenek el megtakarítani a nyugdíjra, mint bármi másra. Érdekes, nem? Már 20 éves kortól ez a pénzügyi kultúrájuk része. Persze a lehetőségeikhez mérten. Ahogy növekszik az anyagi bázisuk, jövedelmük, úgy nő a megtakarítás összege is. Hol van nálunk ez a mentalitás? Ez az igény?
Találkoztam olyan anyukával, aki inkább még lebeszélni akarta a 22 éves fiát a megtakarításról: „Ugyan már, ezt a hülyeséget! Éljél inkább kisfiam! Szórakozzál!” Először bosszantott a dolog, nemhogy összetenné a két kezét, hogy ilyen felelősségteljes fia van… de hamar lehiggadtam, mert eszembe jutott egy Madách idézet: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.”
Magyarországon szerencsére ma már egyre több fiatal takarít meg, ami jó jel! Elsősorban lakás, autó, utazás a cél. Nyugdíjra ugyan még mindig nagyon kevesen gondolnak, de ne legyünk elégedetlenek.
A változás már elindult. Egyre többen ismerik fel, hogy a Carpe Diem nem azt jelenti, hogy feléljük a jövőnket. Sokkal inkább azt, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a mai örömök és a holnapi biztonság között. Ha Te is tennél valami a jövőd biztonsága érdekében, itt el tudsz érni.