Ha megkérdeznénk száz embert, mi a legfontosabb egy nyugdíjcélú megtakarításnál, a legtöbben valószínűleg ugyanazt válaszolnák:
„Az, hogy minél több pénzem legyen, mire nyugdíjba megyek.”
Logikusnak hangzik. Csakhogy ez nem a legfontosabb kérdés. A valódi kérdés ugyanis nem az, hogy mennyi pénzünk lesz, hanem az, hogy mit fog érni az a pénz, amikor végre fel szeretnénk használni.
A kettő között óriási a különbség.
Gondoljon csak vissza arra, mennyibe került egy bevásárlás tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Mennyit fizettünk egy kenyérért, egy liter tejért, egy tank benzinért vagy egy éttermi ebédért. Ma ugyanazokért a dolgokért sokkal többet kell fizetnünk, mert a pénzünk közben veszített az értékéből.
Az infláció valódi hatása
Az infláció nem hangos. Nem látványos. Nem egyik napról a másikra történik. Lassan dolgozik. Évről évre csak egy kicsit vesz el a pénz vásárlóerejéből. Éppen ezért sokan nem is érzik veszélyesnek. Mire azonban elérkezik a nyugdíj, könnyen előfordulhat, hogy ugyanaz az összeg már csak töredékét éri annak, amit korábban.
Az elmúlt húsz évben a magyar inflációs érték 5,09% körül mozgott. Ez azt jelentette, hogy a forintunk vásárlóereje nagyjából az elmúlt 14 évben megfeleződött. Ez elsőre csak egy statisztikának tűnik, pedig nagyon is hétköznapi következménye van. Ha ma úgy érezzük, hogy egy bizonyos összegből kényelmesen meg tudnánk élni nyugdíjasként, könnyen lehet, hogy húsz-harminc év múlva ugyanaz az összeg már messze nem lesz elegendő ugyanahhoz az életszínvonalhoz.
Ez azt jelenti, hogy:
- egy mai 100 000 forint vásárlóereje 14 év múlva már csak körülbelül 50 000 forintnak felelne meg,
- húsz év múlva már csak 37 000 forintnyi,
- harminc év múlva pedig alig 23 000 forintnyi árut és szolgáltatást lehetne megvásárolni belőle mai áron.
Nem a pénz tűnik el. —> Hanem az értéke.
A nyugdíj nem egy összeg, hanem egy méltó életszínvonal
Tegyük fel, hogy úgy számolunk, nyugdíjasként havi 500 000 forintból kényelmesen meg tudna élni.
Ha azonban az infláció a következő húsz-harminc évben is az elmúlt két évtized átlagának megfelelően alakulna, akkor ugyanannak az életszínvonalnak a fenntartásához:
- 20 év múlva már közel 809 ezer forintra,
- 30 év múlva pedig több mint 1 millió 306 ezer forintra lenne szüksége havonta.
És ez nem a gazdag élethez kellene. Hanem ugyanahhoz az élethez, amely ma félmillió forintból még elérhető. Ezért félrevezető kizárólag azt nézni, hogy mennyi pénz gyűlik össze. A nyugdíjtervezés valójában nem összegekről szól. Hanem vásárlóerőről.
A legtöbb hagyományos megtakarítás célja az, hogy pénzt gyűjtsünk. Ez önmagában persze fontos. De hosszú távon legalább ennyire lényeges az is, hogy a felhalmozott vagyon megőrizze az értékét. Ha egy megtakarítás hozama tartósan nem haladja meg az inflációt, akkor a számlán szereplő összeg ugyan nőhet, de a mögötte álló valós vagyon mégis csökken. Ez az, amit sokan csak évekkel később vesznek észre.
Miért fordulnak egyre többen a fizikai arany felé?
Nem azért, mert az arany minden évben ugyanannyit emelkedik. És nem is azért, mert biztos nyereséget ígér. Hanem azért, mert évezredek óta betölti ugyanazt a szerepet:
Értéket őriz.
Amikor a papírpénzek vásárlóereje csökken, amikor nő a bizonytalanság, vagy amikor az emberek hosszú távon szeretnék megőrizni a vagyonukat, a fizikai arany újra és újra előtérbe kerül. Nem véletlen, hogy a világ jegybankjai is az elmúlt években rekordmennyiségű aranyat vásároltak. Ők sem azért tartanak aranyat, mert kamatot fizet, hanem azért, mert a pénzügyi rendszer egyik legfontosabb értékőrző eszközének tekintik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden megtakarítást aranyban kell tartani.
Talán ezért érdemes a nyugdíjról sem úgy gondolkodni, hogy mennyi pénzem lesz, hanem úgy, hogy milyen életszínvonalon szeretnék élni akkor, amikor már nem dolgozom.
Mert végső soron nem egy bankszámlán szereplő összeg nyújt biztonságot, és méltó életkörülményeket.
Hanem az, hogy abból a pénzből húsz vagy harminc év múlva is meg tudjuk-e venni mindazt, ami egy kényelmes, élhető, sőt élvezhető élethez szükséges a számunkra.