Amikor az időskori anyagi biztonságról szóba kerül, mindig ugyanoda jutunk: elég lesz-e a nyugdíjunk a megélhetésre? Ki tudjuk-e majd fizetni a rezsit? Marad-e pénz gyógyszerekre? Belefér-e néha egy utazás vagy valamilyen kedvtelés?
Ezek fontos kérdések. De meglehet, hogy nem ezek jelentik majd a legnagyobb kiadást.
Hanem az, ha még hosszú évek állnak előttünk, de már nem tudunk mindent egyedül megoldani.
A hosszabb élet nem feltétlenül jelent hosszabb önállóságot
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint egy 65 éves magyar férfi átlagosan még 14,7, egy ugyanilyen korú nő pedig 18,6 életévre számíthat. Ez önmagában jó hír.
Csakhogy az egészségben eltöltött idő sajnos, ennél jóval rövidebb. Egy 65 éves magyar férfi nagyjából további 7, míg egy hasonló korú nő közel 8 egészséges évre számíthat.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezt követően mindenki súlyosan beteg lesz vagy ápolásra szorul. Azt azonban igen, hogy sokuk életében eljöhet egy hosszabb időszak, amikor valamilyen segítségre lesz szükség.
Jobb esetben, csak a napi tevékenységek egy részében kell majd besegíteni, de az is előfordulhat, hogy komolyabb támogatásra lesz szükség. És ettől kezdve az időskori gondozás, a rendszeres otthoni ápolás vagy a bentlakásos ellátás már nemcsak egészségügyi, hanem nagyon komolyan pénzügyi kérdéssé is válik.
Ki fog segíteni?
A legtöbben ösztönösen a családra gondolnak. Csakhogy amikor valaki 80–85 éves lesz, a gyermekei is könnyen lehetnek már 55–60 évesek. Valószínű még dolgoznak, közben a saját gyermekeiket és unokáikat is segítik. Esetleg már nekik is vannak egészségügyi problémáik.
A családi gondoskodás pedig akkor sem ingyenes, ha nem érkezik róla számla.
Időbe, utazásba, kieső munkába, fizikai erőfeszítésbe és sokszor jelentős lelki teherbe kerül. Minél komolyabb az ápolási igény, annál nehezebb ezt pusztán szeretetből és jó szándékból hosszú éveken át megoldani.
A legtöbben nem szeretnének időskorukban a gyermekeik vagy az unokáik terhére lenni. És azt sem akarják, hogy teljesen másokra utalva elveszítsék az önállóságukat, valamint a saját életükről való döntés lehetőségét.
Az önállóság ára
Az idősgondozás költségei rendkívül eltérők. Függnek attól, hol élünk, milyen segítségre van szükségünk, mennyi ideig tart az ellátás, és állami, egyházi vagy piaci szolgáltatást veszünk-e igénybe.
Ahogy utánanéztem, napi néhány óra magánsegítség költsége már most is 15-25 ezer Ft körül mozog, ami több százezer forint lehet havonta. A folyamatos otthoni felügyelet ennél jóval többe kerül, a komolyabb szakápolás pedig akár az egymillió forintot is meghaladhatja.
Egy magasabb színvonalú bentlakásos intézményben, a sok esetben milliós egyszeri bekerülési díj mellett több százezer forintos havi térítési díjjal is számolni kell.
Ha valakinek három éven keresztül havi 300 000 forint értékű segítségre van szüksége, az mai áron 10,8 millió forint.
Tíz vagy húsz év múlva pedig az infláció miatt várhatóan ennél is magasabb összegekről beszélünk majd.
Valójában nem ellátást, hanem választási lehetőséget vásárolunk
Az időben elkezdett öngondoskodás jelentőségét ezért nem lehet pusztán azzal mérni, hogy hány havi nyugdíjat képes pótolni.
Egy külön erre az életszakaszra felépített vagyon számos választási lehetőséget tartogat. Megoldhatóvá teszi, hogy:
- tovább maradjunk a saját otthonunkban,
- megfizessük a szükséges segítséget,
- ne kizárólag a legolcsóbb elérhető megoldásból választhassunk,
- tehermentesítsük a családunkat,
- és ameddig csak lehet, magunk dönthessünk a saját életünkről.
Nem feltétlenül kell minden jövőbeni kiadást előre teljes egészében finanszíroznunk.
Egy erre elkülönített 10–20 millió forintos vagyon is évekkel hosszabbíthatja meg azt az időszakot, amelyben valódi választási lehetőségünk marad.
Ez azért egészen más lépték, mint egyszerűen félretenni valamennyit a nyugdíjra”.
De mit ér majd az a pénz húsz év múlva?
Ha hosszú időre tervezünk, nemcsak az számít, hogy mennyi pénzt teszünk félre. Az is fontos, hogy a felépített vagyon mennyire őrzi meg a vásárlóerejét.
A bankszámlán vagy készpénzben tartott összeg névértéke nem változik ugyan, de mivel mindennek emelkedik az ára, az évek során egyre kevesebb árut és szolgáltatást lehet megvásárolni belőle. Vagyis csökken a vásárlóértéke.
Különösen igaz ez azokra a szolgáltatásokra, amelyeknél jelentős az emberi munka aránya – ilyen az idősgondozás és az ápolás is.
A fizikai arany hosszú távú szerepe ez esetben éppen az, hogy a vagyon egy részét olyan kézzelfogható, gyorsan elérhető, de infláció védett eszközben tartsuk, amely évtizedek távlatában is képes megőrizni a vásárlóerejét.
A felépített aranytartalék fontos részét képezheti annak a vagyonnak, amelyből később ezt az időszakot finanszírozni tudjuk.
És ha végül nem lesz rá szükség?
Ez lenne a legjobb forgatókönyv.
Lehet, hogy életünk végéig önállóak maradunk. Lehet, hogy a családunk segítsége elegendő lesz. És az is lehet, hogy csak rövid ideig szorulunk külső támogatásra. Ebben az esetben a felépített vagyon nem vész el. Továbbra is a miénk marad, később pedig a családunk, gyermekeink örökölhetik.
Ha viszont szükség lesz rá, akkor nem pusztán pénz áll majd rendelkezésünkre, hanem valami sokkal értékesebb: a lehetőség, hogy a saját életünkről továbbra is mi dönthessünk.
Az időskori öngondoskodás valódi kérdése ezért nem az, hogy elegendő lesz-e a nyugdíjunk.
Hanem az: Ki fogja finanszírozni (és miből) az önállóságunkat, amikor az már pénzbe kerül?